Kolostori életet élünk

 

- Nagy Tamásból hogyan lettél Garay Nagy Tamás?

- Nagyapám Garay Nagy Sándor volt; szabómesterként dolgozott Körösladányban. A cég tönkrement, ő eladósodott, s ettől kezdve már csak Garasos Nagyként emlegették a falubeliek. Annyira szégyellte, hogy elköltözött, s még a Garay nevet is elhagyta. A négy fiú már csak a Nagy vezetéknevet örökölte – közöttük az édesapám, aki nyolcvanhárom évesen is jó egészségnek örvend. A Garay tehát nem kitalált név, hanem családi eredetű.

- Úgy tudom, kellékesként kezdtél a Csokonai Színházban.

- Nem nevezném szamárlétrának, de a létre fokait én is végigjártam. Valóban kellékesként kezdtem színházat tanulni, s ma is emlékszem Kóti Árpád, Simor Ottó remek alakításaira. Ez is lökés volt a színészi pálya felé, de előbb le kellett érettségiznem, hogy megfeleljek a kötelező kritériumoknak. Tanultam a Dolgozók Gimnáziumában, közben voltam kellékes, majd csoportos szereplő, s amikor harmadik jelentkezésemkor felvettek a főiskolára, már Pinczés István mellett dolgoztam, mint rendezőasszisztens.

- A színházi tapasztalat előnyödre vagy hátrányodra vált?

- A főiskolán semmit sem jelentett. Kerényi Imre és Huszti Péter voltak osztályfőnökeim, s a mi osztályunkban nem számított, ki milyen színházi előélettel érkezett. A Színművészeti után ide jöttem vissza, hiszen nekem a mai napig is ez az épület jelenti a nagybetűs Színházat, nekem gyakorlatilag csak ez a színház létezik. Soha nem játszottam máshol, bár végzősként hívtak Szegedre, Pécsre, Zalaegerszegre, Békéscsabára. Debrecenbe ugyan nem hívtak, én mégis ide jöttem, hiszen szerettem volna viszonozni azt a nagyon sok erkölcsi és anyagi támogatást, amit szüleimtől kaptam. Furcsa káoszba, sok új arc közé érkeztem vissza. Hiányzott a régi gárda, s az igazgatóváltás idején hol ez nem volt, hol az nem volt…

- A Komámasszony, hol a stukker? Hónapok óta nagy sikerrel megy. Hogy érzed magad benne?

- Remekül. Olyan, mint mikor otthon, sutyiban összeállnak a kamarazenészek, és titokban, boldogan dolgoznak. Örömzene számomra, de azt hiszem, mindannyian így vagyunk vele. Jámbor Józsival, a rendezővel, már többször dolgoztunk együtt, s nagyon jónak tartom a módszereit. Miért? Elsősorban azért, mert célravezetőek. Ő a bemutatót követően is gondozza rendezéseit. Bizony, előadás után még most is mindig összeülünk a „meleg, kellemes, nyugodt” légkörű kis színészklubban, s beszélgetünk a darabról. Ha kell, tovább faragjuk, csiszoljuk.

- A Méltóságos szerepe közel áll hozzád? Hallottam, hogy ha akarsz, civilben is tudsz ilyen lenni…

- Élő személyről nagyon ritkán formázok figurát, inkább a bennem élő belső tartalékomhoz nyúlok. A Méltóságos azonban egészen más. Édesapám életének java részét az „ántivilágban” töltötte. Ejtőernyős kiképző tiszt volt a háborúban, s rendkívül agilis, veszélyes életet élt. Ő még személyesen ismerte Nyáry grófnét, ő még olyan körökben mozgott, ahol a valódi, hús-vér méltóságokkal parolázhatott. Sokat mesélt róluk, s ezeket az élményeit igyekeztem beépíteni a Méltóságos figurájába. Nem a raccsolásra, nem a pörgetett „r” hangokra gondolok, hanem arra a látásmódra, életérzésre, ami jellemző volt erre a világra.

- Milyen feladat A revizorban úgy színpadon lenni, hogy meg se szólalhatsz, s mégis fajsúlyos legyen a jelenléted?

- Jó szót mondtál, mert a színpadi jelenlét rendkívül nehéz dolog. Olyan belső erőt kell működtetni, ami csak mozgásban artikulálódhat. Eszembe jut, amit Rajz Jánosról hallottam. Apró szerepet kapott az egyik darabban: pincért kellett játszania. Amíg elől komoly szereplők mondták komoly szövegeiket, hátul a kis pincér elkezdett legyeket fogdosni. Ettől kezdve minden róla szólt. Noha A revizorban ilyesmit nem szabad csinálni, de meg kellett találnom, hogy egészséges mértéktartással ugyan, ám a néma jelenléteimben is ott legyek, s egy pillanatig se tűnjön statisztálásnak. Színészi feladatokat kell megoldani. Izgalmas lehet, hogyan reagálok a körülöttem történtekre, mit értek meg abból, amit mondanak a környezetemben, hiszen Hübner, a járási orvos egy szót sem beszél oroszul. Ez különösen az első jelenetben rendkívül nehéz, ami – képzeld, egyszer lemértem – huszonöt perces.

- Röviden kezdődik a próbád. Mire készülsz?

- Pinczés István rendezésében Vízkereszt, vagy amit akartok. Nagyon furcsa feladatot kaptam: Orsino leszek, Illyria hercege. Egy kis kollegiális bíztatás mindig jól esik, s most is többen mondták: „ez a szerep borzalmas, gyakorlatilag játszhatatlan, eltévelyedhetsz jobbra is, balra is, a lényeg, hogy totális dzsumbuj, és hatalmasat bukhatsz benne, viszont Latinovits zseniálisan csinálta”. Kösz. Rögtön megnyugodtam. Viszont nagyon jó hangulatban telnek a próbák, s egyre inkább érzem, milyen jó Shakespeare-t játszani. A szerep kapcsán már egy bókot is kaptam: tegnap azt mondta egy kollegina, azért játszhatom én a herceget, mert „lassan te vagy ebben a színházban az egyetlen normál alkatú férfiszínész”. Bók? Nem bók? Én bóknak vettem.

- Elmesélnéd, hogyan jutsz el az előadásig?

- Úgy vagyok vele, mint egy kis féreg az almában. A szövegen, a textúrán át kell rágnom magam. Ez hosszú idő, mert – sajnos – nehezen tanulok. Igaz, amit nagy nehezen megtanultam, azt tényleg tudom, az már az enyém. Közben, persze türelmetlenkedik a rendező: „tanuld már meg azt a nyavalyás huszonöt oldalt! Nem olyan nagy dolog…” Pedig nagy dolog. Ugyanis azt kérdezem: mikor? Délutánig próba, délután egy órányi pénzkeresés, aztán meg készülsz az esti előadásra, ami után egy pici, de jól megérdemelt magánélet következik. Honnan lopjak időt? Pedig ha nem tudod a szöveget, az eszed se azon jár, amin kellene, hanem a következő szót próbálod előbányászni emlékezetedből. Az ösztönösség a próbaszakasz elején rendkívül domináns. A bevésés után jön az igazi munka, amikor már nem azon röhögünk ,hogy a kolléga nem tudja a szöveget, hanem játszunk, helyzeteket teremtünk, lehetőségeket próbálunk ki. Kár, hogy erre rövid idő marad. Ha jut négy hét egy darabra, nekem ebből kettőt elvisz a szöveg, egy hét, amíg kipróbálom a saját elképzeléseimet és a rendező által kínált variációkat, s egy hét alatt kell mindezt formába önteni. Ekkor jövök rá, hogy csálé a turbánom, ráadásul mit keresek én szoknyában, amikor úgy beszéltük meg, nadrág lesz rajtam!? És a kvászból, kavalkádból, káoszból hirtelen felbukkan a premier, amikor valamiféle csoda folytán általában rendezett, megformált, artikulált produkciót láthatnak a nézők.

- Mit csinálsz, amikor „nem színház van”?

- Próbálok pénzt keresni, ami manapság nem is olyan könnyű. Tavaly eléggé zűrzavaros életem volt, de azóta csillapodott, tisztult körülöttem a világ. Jobban odafigyelek, mi fontos, ki fontos. Ha kettesben szeretnék lenni az élettársammal, csak előadás után lehetséges, hiszen ő is egész nap dolgozik. Hiába szeretnék, nincs időm színházba járni, mert színházban dolgozom. Színészsors. Tavalyelőtt három alkalommal tudtam átruccanni Nyíregyházára, s láttam jót is, rosszat is. Minden összehasonlítás hasznos, tanulságos, de ritkáén adódik rá lehetőség, olyan feszített tempóban élünk. Ha egyáltalán jut rá idő, nagyon szeretek drámát olvasni. Például Ruszt Jóska tanított meg arra, hogyan kell egy Shakespeare-t kézbe venni…

- Hogyan?

- A szövegben sok-sok olyan információ rejtőzik, amit felületes lapozással nem veszel észre. Viszont figyelmes, logikai olvasással, tíz-tizenöt oldalas blokkokat elemezve azt is megtudod, mikor hány óra van. Egyszer megkérdeztek egy főiskolást: „honnan jössz, Rómeó?”. „Hát innen, a jobb kettőről”. „Frászt jössz te onnan. Rózától jössz, aki nem engedte, hogy megdugjad!” Ja!? Az már egészen más. Akkor érthető, miért van ilyen rossz kedvem, miért lett ilyen hirtelen elegem a világból. Ha így olvasol, nem úgy tekintesz Júliára, mint egy naiv, nyafka kis csajra, akinek bele kellett dőlnie a tőrbe. Nem kedvelem a vígjátékokat. A Rómeó és Júlia is ott kezd „tétes” lenni, amikor először suhan el fölöttük a tragédia nagy, fekete zászlaja. Sajnos, életszerűbb, s éppen ezért közelebb áll hozzám, jobban szeretem. Zenés játékokban is előfordulok, ám többnyire prózai szerepeket kapok. Nem tiltakozom az operettek, a musicalek ellen sem, de próbáljon meg Pavarotti az én hangommal énekelni, neki se sikerülni! A próza kedvesebb nekem, de ez természetes. Ha nem nappali tagozatos színész osztályba járok, hanem levelezőn végzem az operett-tagozatot, talán jobban összebarátkoznék más műfajokkal is.

- Kit fogadsz el olyan kritikusnak, akinek mérvadó a véleménye?

- Tetszett nekem a volt feleségem kritikai érzéke. Furcsa szokást alakított ki: premier után csak annak gratulált, akinek az alakításában látott valami olyat, amihez szerinte gratulálni kellett. Nem is nagyon szerették a kollégáim, de őt az nem zavarta, civilként azt is megtehette.

- S a közönség?

- Színházban ott a taps. De megállítanak a szomszédasszonyok is: „Láttuk ám, milyen paraszt bácsi volt a Karát-reklámokban!” A Mester utcai autós boltban vettem két gyertyát a Trabantomba. Ötezressel fizettem, de mielőtt a visszajárót megkaptam olyan, felismert a pénztárosnő. Rögtön bekiabált a raktárba: „Sanyi, gyere már, itt a művész úr!” Kiszaladt Sanyi, körém gyűlt a vásárlóközönség, én meg – miközben vártam a pénzemet – megtudtam, hogy a pesti művész úr ugyan nem nagyon tetszett a boltosoknak, de én bezzeg nagyon jó voltam, s milyen klassz, hogy ezt most elmondhatják nekem. Tíz perc alatt verekedtem ki magam az üzletből, de bármilyen kínos volt, meg kell mondjam, mégis nagyon jólesett.

- Soha nem vágytál el Debrecenből?

- Ezúton is üzenem minden színház iránt érdeklődőnek: a vidékiség nem átok, sőt: nem baj. Sokan azt hiszik, a színészet taps, pénz, siker. Ez Pesten sem igaz. A külső csillogás mögött kolostori életet élünk rendkívül szigorú szabályokkal. A mi igazi jutalmunk az, hogy nagyon jó érzés telt házak, s olyan közönség előtt játszani, mint a debreceni. Én folyton azt tapasztalom, mennyire szeretik a színházat, és mennyire szeretnek minket. Itt nem kell félig üres sorokat látva attól tartanod, hogy megdobálnak a nézők, mint a miskolci kollégákat. Önkormányzati vezetőkkel beszélgettem a múltkor, s nagyon örültem amikor kiderült: jól érzik itt magukat, s nemcsak azért jönnek, mert bérletük van. Sokan bekukkantanak a próbákra, gimnazisták bukkannak fel lyukas órájukon kérdezni valamit, olyanok is szeretik ezt az atmoszférát, akik nem színházi emberek. Ha szabad harmincöt évesen, tízéves szakmai múlttal ars poeticát mondani, azt hangsúlyoznám, hogy mi papok vagyunk. Thália papjai, akik – legyünk statiszták vagy rendezők – ebben az istenségben hiszünk. Teljesen mindegy, hogy az esztergomi bazilikában vagy Hajdúhadházon prédikálok. Lehet, hogy a fővárosban szebbek a miseruhák, lehet, hogy néha több fény ragyog be a távoli templomokba, de az Isten az egy. És ez a lényeg.

(1997. január 17)

 

Az interjú megjelent: Győfi Lajos: Színészmesék (Debreceni Csokonai Színház) című könyvében, a szerző magánkiadásában 1997-ben.

 

---

Oldal: Interjúk
Garay Nagy Tamás honlapja - © 2008 - 2024 - garaynagytamas.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat